TOLNAI ÉVA VERSEI 2.

Emberi sokféleség

Van, olyan ember ki sohasem szépít,

Rombolás helyett mindig csak épít.

Van, aki azt hiszi megnyerő s hódít,

Emiatt éppen egyfolytában lódít.

Van, aki didereg szíve, mint a jég,

Van, aki pörög és ezer fokon ég.

Van, aki azonnal ugrik és pattan,

Van, aki megriad, ha az ajtó kattan.

Van, aki bort iszik és prédikál vizet,

Van, aki kölcsönkér s van, aki fizet.

Van, aki sztrájkol és forrongva lázad,

Van, aki kitúr, és nem marad házad.

Van, aki hősködik, és úgy érzi legény,

Van, aki élete kaland és regény.

Van, aki tékozol és van, aki szegény,

Van, aki öntelt és van, aki szerény.

Van, aki szorgalmas, gondos és serény,

Van, aki úgy érzi edzett és kemény,

Csalódik, s nem hiszi, segít a remény.

Van, aki nem érti minek az erény,

Csak az a fontos, hogy tele az erszény.

Van, akit gátol és bénít a félelem,

Van, aki koldul, és alig jut élelem.

Van, aki gonosz s a sarokban lapul,

Mérgesen morog és mindenkit szapul.

Van, aki fejlődik s van, aki szépül,

Van, aki haragszik és van, aki békül.

Van, aki segít és van, aki támad,

Van, aki éled és van, aki fárad.

Van, aki azt hiszi mindenhez ért,

Munkáját végzi, de nem izzad vért.

Van, aki szolgált és van, aki kért,

Mégiscsak dolgozunk valamiért.

Van, aki sovány és van, aki kövér,

Van, aki álszent és van, aki ledér.

Van, aki ad és van, aki ígér,

Van, aki mindent alaposan lemér.

Van, ami homorú van, ami domború,

Van, aki vidám és van, aki szomorú.

Van, aki lelkes és van aki, fásult,

Van, aki ideges mert messze a bárpult.

Van, aki kedves és lágyan simogat,

Van, aki búsul és csendben iszogat.

Van, aki igaz és van, aki hamis,

Van, aki mormon és van aki, amis.

Van, olyan tévhit mely áltat s csak ámít,

Vagyon és gazdagság, őrjít és csábít.

A felszínes csillogás szüntelen kábít,

Akármit mondanak, semmit sem számít.

A hatalom gőgje üszkös és romlott,

Lelkednek őrzője igazat mondott.

Templomunk harangja csengett és bongott,

Királyunk nagy terme üresen kongott.

Test, lélek és szellem,

Csín, bűbáj és kellem,

Rang, belbecs, és küllem,

Dac, tartás és jellem.

Ezen elemekből épül fel az ember.

Inkább tudásban gyarapodj,

 Hitben és lélekben gazdagodj,

Mint anyagi javakon marakodj,

Bocsáss meg s engedd el haragod.

Dolgodat megtenni iparkodj,

Hogy legyen mit másoknak átadnod.

Békétlen Nemzedék

Óh, édes Istenem! Miért nyitottad föl a szemem?

Hogy lássam, milyen kín-keserv hullámzik ember tengereken

Vagy tengernyi embereken?

Hát csituljon el a hullám és simuljon ki a víz,

Lágyan simogassanak ujjaid mind a tíz,

Szelídüljön meg bennem minden sejt, minden íz.

Hé, háborgó, békétlen lelkek ne lázadjatok,

Mert méltatlan dolog a háború és oda lesz házatok,

Mit úgysem tudnak helyrehozni véres századok.

Hagyd el az önsajnálatot és a bosszúszomjas haragot,

Itasd föl verejtéked és az arcodba hulló könnypatakot.

A gyűlölet kertjében nem terem Neked babér.

Szerinted igaz a mondás? Szemet szemért?

Úgyis tudom, hogy van a szíved mélyén egy parányi hely,

Hová nem jut el a harag csírája s a métely.

Ott terem a remény virága,

Ha megérint valahol, már nem nyílott hiába.

Szomjazik szüntelen és a szeretet élteti lényét,

Ha táplálod gondosan, nem kérdőjelezheted meg kilétét.

Egyszer csak eljön a nap,

Amikor a bűn és a méreg nem talál utat,

S megfogalmazódik bennem a gondolat: Áldom az Urat.

Mert kegyelme végtelen és benne én,

Hánykódom kínjának tengerén.

S ha magamhoz veszem testét és vérét,

Megtalálom létem lényegét:

Szárnyaló szabadságot és földöntúli békét.

Az Úr szolgálatában

Istenem! Fedd fel titkodat!

Miért is emésztem hiába magamat?

Miért érzem úgy, hogy egy elvarratlan szál,

S bennem tátongó űr maradt?

Itt állok némán, könnyeimet nyelve,

Nem tudom, mi az mit tennem kellene,

Értelem vagy érzelem? Tétova a lelkem.

Az eszem vagy a szívem után kell mennem?

Most már jól tudom mi a feladatom.

Építenem kell és nem rombolnom

Egy hidat, mely az Úrhoz vezet,

Mit nem állít meg a gonosz képzelet.

Az embereket össze kell hozni egymással,

De legfőképpen közelebb hozni Mennyei Atyánkkal.

 Az eltévedt bárányt vissza kell terelni,

A háborgó lelkeket meg kell békíteni.

A bajba jutottakon szívből segíteni,

Az ima erejéből erőt meríteni.

Csak így juthatunk egy jobb világ felé,

Ha jámbor alázattal járulunk Isten színe elé.

Ha puritán valódat adod,

 És ledobsz magadról minden sallangot.

Tévedtem. Lehet rombolni.

De csak az a falat, mely ég és föld között magasodik,

És be kell tölteni azt az űrt vagy szakadékot,

Mely Istent és Embert elválaszt egymástól.

Az utolsó szalmaszál

Amikor hiába küzdesz, és nem segít semmi,

Valamit mégis kellene tenni,

Nem jutsz előre, hiába mész,

Szegény maradsz, pedig folyton csak kérsz.

Rettegve lesben állsz, ki az ki támad,

Félted a vagyonod, félted a házad.

Azt hiszed kincs, amit gyűjtöttél,

S nem veszed észre, hogy nyűg lettél.

Felriadsz minden apró kis zajra,

De nem figyelsz mégsem az igazi hangra.

Lázasan kutat a tekinteted,

S ki előtted áll észre sem veszed.

Pedig Ő úgy kéri, hogy rá figyelj,

Akkor is ott van, ha nem hiszel.

Hogy nyiss felé csak arra vár,

Ő az utolsó szalmaszál.

Oldal: Keresztény versek 2.
Ábrahám Gyermekei Keresztény Közösség - Krisztus Teste - Eger - © 2008 - 2024 - abrahamgyermekei.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat